blog

Só, test, nyom – a mulandóság geometriái: interjú Szabó Nórával

A Pillanatnyi elmék a közös kiállításod Dezső Tamással, ami a Budapest galériában még július 6-ig megtekinthető. A címe filozófiai utalás. Hogyan kapcsolódik Leibniz gondolata a munkáidhoz?

A Pillanatnyi elmék cím és a kiállítás koncepciója közös gondolkodás eredménye volt Kollár Dalma kurátorral és Dezső Tamással. A kiindulópont az volt, hogy Tamással mindketten intenzíven foglalkozunk a nem-emberi feltérképezésével. A cím valóban utal Leibniz monász-elméletére, de nem közvetlen filozófiai hivatkozásként használtuk, hanem inkább egy elvontabb, tágabb értelmezésben. Olyan nonhumán identitásra és időbeliségre utal, amivel mindketten foglalkozunk — ebben kapcsolódik az én munkáimhoz is.

Milyen anyagokat, technikákat alkalmaztál ebben a kiállításban és miért ezek mellett döntöttél?

A kiállításon két korábbi munkám látható, egyrészt a Human Pattern projektből a Cseppkő kéz, ami 3D nyomtatással készült (FDM nyomtatás, PLA), másrészt a Szíkpadka: két világ határán installáció, aminek az anyaga átlátszó műgyanta, szintén 3D nyomtatással (LCD nyomtatás) és sókristályok tenyésztésével készült. A kiállításon látható harmadik mű, a Sóarchívumok egy kifejezetten a Budapest Galériába tervezett, több munkából álló helyspecifikus installáció, amiben különböző formákon sókristályosítás történik a kiállítás nyitvatartása alatt.

Általánosságban mindig hosszú folyamat, mire eldöntöm, hogy egy adott koncepcióhoz milyen anyag illik leginkább. Az anyagok nemcsak technikai, hanem konceptuális súllyal is bírnak nálam. A sót azért választottam a Szíkpadka: két világ határán installációhoz, mert a mű a Hortobágy szikes tájával foglalkozik, ahol a só a szikes talaj szárazságának oka és a halofita növények létét alapvetően meghatározó tényező. A só, mint látszólag észrevétlen, de mindent átható kémiai elem van jelen, ezáltal az ökológiai rendszer humán és nonhumán entitásai, az élő és élettelen anyagok közötti összefüggésekre hívja fel a figyelmet.

A test reprezentációja nálad gyakran absztrakt vagy fragmentált. Szerinted van még érvényes módja a valósághű testábrázolásnak a kortárs művészetben?

Én személy szerint nem készítek valósághű testábrázolásokat, és ennek fő oka, hogy sosem egy konkrét személy narratíváját akarom megjeleníteni, hanem az embert mint lényt vizsgálom. Foglalkoztam például testlenyomatok készítésével — ezekben az időbeliség, a jelenlét és az érintés kérdését vizsgáltam. Később, amikor az antropocén és a technológia került előtérbe, a munkáim spekulatív jövőképek irányába mozdultak el. A cseppkő kéz például, sőt tulajdonképpen a Human Pattern Projekt fő gondolatmenete azt a kérdést veti fel, milyen nyoma marad az embernek egy olyan világban, ahol az emberi faj már nem létezik vagy nem abban a formában, mint most? Ehhez kötődnek az ember és természet, ember és technológia kapcsolatát vizsgáló munkáim, valamit a különböző idősíkok egyszerre történő megjelenítése: a régészet és a futurisztikus jövő esztétikáját hibrid formában feldolgozó pszeudo-archeológiai alkotásaim.

Használsz mulandó vagy bomló anyagokat. Tudatos esztétikai, vagy filozófiai döntés ez?

Erős vonzódásom van ezekhez az anyagokhoz, ami elsőre talán ösztönösnek tűnik, de mindig többlet jelentéssel bír. Például a Szíkpadka – Két világ határán installációnál az átlátszó műgyanta a repedés hiányát tölti ki, ezáltal egy ál-lenyomatot hoz létre — a hiányt ábrázolja. Ugyanakkor a sókristályokkal való kísérletezés most először vezetett odáig, hogy egy anyagot teljesen „szabadjára engedtem”, hogy változtassa meg a művet. Ez a fajta együttműködés az anyaggal a Sóarchívumok munkában valósult meg. Nem is volt olyan egyszerű kiengedni a kontrolt a kezeim közül, hagyni, hogy a só alakítsa a formát… folytatni fogom még ezt a kísérletet!

A mulandóság tehát nem pusztán esztétikai gesztus — konceptuálisan is fontos, hogy az anyag változik, átalakul, él. Ez különösen izgalmas filozófiai távlatokat nyit a jelenlét, az idő és a nyomhagyás kérdésében.

Volt olyan technikai médium, ami teljesen átalakította az eredeti koncepciódat?

Igen, leginkább a 3D modellezés és scannelés volt ilyen hatással rám. Körülbelül két éve kezdtem el intenzíven ezzel dolgozni, és az első pszeudocsontváz modellem tervezése közben éreztem először, hogy a szoftver és maga a digitális szobrászat hogyan formálja át a gondolkodásomat. Ugyanakkor a legtöbb munkám nem egyetlen médiumtól változik meg, hanem attól, hogy sok különböző technikai fázison megy keresztül: modellezés, printelés, kristályosítás… Mindegyik fázis visszahat az eredeti koncepcióra, így a végeredmény mindig valamiféle együttműködés a technikával és az anyaggal.

Hogyan hat/hatott rád az MKE doktori programja? Milyen kérdéseket kutatsz most?

A doktori kutatásom címe: Az emberi test vizuális ábrázolásának kortárs lehetőségei és változásai a technológiai fejlődés tükrében, a poszthumán filozófiai keretrendszeren belül értelmezve. Elsődlegesen az anyag és a technológia fogalmainak újragondolása érdekel — mit jelent a természetes és a mesterséges ma, és hogyan fonódik ez össze az emberi test reprezentációjával.

Mostanában visszatértem a lenyomat kérdéséhez is, amit korábban már kutattam, de jelenleg új fénytörésben vizsgálom. Emellett egyre erősebb az ökológiai érdeklődésem: nonhumán rendszerek, entitások, és ezek viszonya az emberhez. Ezek a művészeti kutatásomban erősebben vannak jelen, de természetesen kapcsolódnak a doktori témámhoz is.

A poszthumán diskurzus egy termékeny és tág keretrendszer, amin belül kifejezetten az érdekel, hogyan lehet a humanizmus hagyatékát újraértelmezni. Érdekel, hogy milyen fordulatok vezettek el ahhoz, ahol most tartunk és hogyan tudjuk ezt megfelelő módon adaptálni, hogy az ember és környezetének kapcsolata egy élhető és fenntartható viszony lehessen. Talán ezért mondják sokszor, hogy a munkáim még mindig „humanisták”, vagy egyfajta “humanista poszthumanizmust” képviselnek — mert az ember és környezete közötti kapcsolat áll a középpontban, még akkor is, ha spekulatív vagy absztrakt formában jelenik meg.

Nóra munkáin jól látszik, hogy művészeti gyakorlatát mélyen áthatják az elméleti kutatások, valamint az új technológiák és az anyaghasználat kölcsönhatásai – ezek a fókuszpontok különösen fontos szerepet kaptak abban az időszakban is, amelyet tavaly Grazban töltött a Styria-Artist-in-Residence Program keretében. Ottani rezidenciája nemcsak szakmai szempontból volt inspiráló, de lehetőséget adott arra is, hogy a stájer művészeti szcénával személyesen is kapcsolatba kerüljön.

A lehetőség ismét megnyílt: az art quarter budapest pályázatot hirdet a 2026-ös Styria-Artist-in-Residence Programra.

A felhívásra olyan magyarországi művészek és művészetelméleti szakemberek jelentkezését várjuk, akik a stájer művészeti életet szeretnék megismerni és tanulmányozni Grazban a Styria-Artist-in-Residence Program keretén belül. A rezidencia időtartamát a pályázók munkaterve és a zsűri döntése szabja meg, de minimum 2 hónapra szól. A nyertes pályázó Graz belvárosában kap szállást és műtermet, ezen kívül havi 1100 € ösztöndíjat. A program a projekt költségét és az utazást nem biztosítja.

További részletek itt.

Az interjút készítette: Fodor Janka