Kőszeghy Flóra festményein a valós és a virtuális világ határán lehetséges, egymást átjáró momentumok olvadnak egymásba és válnak szét élesen. A diffúz és lokalizált szavakkal alig leírható viszonya jellemzi a képek időbeliségét is: egyszerre teremt ódon és futurisztikus atmoszférát, ahol a testek léptéke valami hatalmas, fenséges entitásokra utal. Ezek a meg nem nevezhető, ilyenként ismerőssé váló formák egyszerre utalnak szakrális és mechanikus attribútumok egészére és kimetszett mozzanataira, Mintha egy eljövendő múlt szcenáriók személyes és személytelen ambivalens követei lennének. A képek léptéke és kompozíciója a képen kívüli teret is bevonja az érzékelés tartományába, ami által a nézőt arra készteti, hogy engedje el minden korábbi ismeretelméleti tudását, adja át magát annak az állapotnak, amelyben nem ítél és jelenben megítéléseknek nem is részese. A ráció nem szorgalmazza a formák és összefüggések megfejtését. Kőszeghy építészként, de nem statikus építményként hozta és hozza létre saját teremtményeinek értelmezési tartományát. A képek működnek, alanyaik minden misztikumtól távoli, barátságos-félelmetes tér-időben festett lények.