Horváth Ádám alkotásaiban a természet egyszerre jelenik meg szentélyként és rejtélyként, menedékként egy élénk, mégis megismerhetetlen földön. Tájképei egy állandóan változó, organikus entitás illúzióját idézik fel – egy megfoghatatlan, az idővel elveszett vadon, amely sötéten érzéki struktúrákon sodródik és amely mintha lélegezne és lüktetne. Ez az időtlen, árnyékos világ álomként bontakozik ki, egy misztikus tér, egyszerre furcsa és fájdalmasan ismerős.
Művészi nyelve egy elveszett szféra régészét tükrözi, aki egy elfeledett természeti rend emlékeit tárja fel, és paradox utópiát sugall – az egyensúly utáni vágyat a válsággal átitatott világban. Sötét atmoszférákon és vibráló, organikus formákon keresztül szimbólumok bonyolult szövedékét építi fel mind a teremtésben, mind a pusztulásban, feloldva a határokat az élők és az élettelenek, valamint a múlt és a lehetséges jövő között. Víziószerű, allegorikus tájat alkot, amely egyszerre visszhangozza a távoli múltat és a feltáratlan jövőt.
Horváth munkáiban ellenáll a mai médiavezérelt, technológiailag telített világ dominanciájának. Ehelyett egy derűs, mégis nyugtalanító birodalomba hívja a nézőt, egy láthatatlan körforgásba, amely a gyógyulás felé hajt, ugyanakkor feltárja az emberi túlélés törékenységét.
Anyaghasználata ökohorror esztétikát idéz, a szerves bomlást szintetikus nyomokkal ötvözi. A rozsdás fémek, a növényi formák és a bomló anyagok arra a világra utalnak, ahol a természet és az emberi befolyás a megújulás és a romlás állandó körforgásában fonódott össze. Művei a környezeti átalakulás sürgető valóságát testesítik meg, maguk az anyagok pedig az átformált ökoszisztémában való túlélésről tanúskodnak, ahol az emberiség lenyomata egyesül a természet kiszámíthatatlan erőivel.
Munkáiba szőtt elszigeteltség és miszticizmus érzése zsigeri hangulatot teremt a vágy, az elidegenedés és a mélyen gyökerező helykeresés egyetemes témáit idézve. Vizuális nyelve olyan tisztaságot kínál, amely túlmutat eredetünkön, és egy misztikus tájra vezet, amely tele van a távoli múlt visszhangjaival és egy feltérképezetlen, törékeny jövőbe pillant.
(írta: Bence Bettina)